Átlagos évközi reggel. Fél hét. „Ébresztő, Marci! Kelj fel, készülni kell az iskolába!”, „Nem, még alszom!”, „Nem lehet, nyisd ki a szemed!”, „Nem nyitom!”, „Elkésünk.”, „Nem érdekel, úgy akarom!”, „Gyerünk, öltözz! Reggeli, fogmosás.”, „Neeeeeem!”.

Fél hét múlt öt perccel, és máris áll a bál (Ááááááááá – üvölteni tudnék…). Aztán pörgés, nyaggatás, huzavona, míg mégis eljutunk az iskoláig. Puszi, maszk, „jó tanulást!”.

„Anya, lesz ma edzés?”, „Igen, Marci, Apa itthon lesz délután.”, „Megdöntöm a rekordomat!”.

Iskola után ebéd. Egy örökkévalóság. Tanulás extrákkal: lecsúszik a székről., szomjas, riheg-röhög, majd sír, végül összekapja magát, és befejezi a feladatokat. „Lesz golyós edzés?”, „Lesz ám!”, „Ne máááár, én rögbizni akarok Apával! Meg bunyózni.” Megkérdezem, hogy mi a helyzet azon elhatározásával, hogy egy komolyabb, nemzetközi versenyen a dobogó tetejére álljon? Hiszen oly büszkén ugrik fel az apja mellé a versenyek után a díjátadón, és sohasem mulasztja el közölni, hogy ő a legfelső fokra vágyik, és persze egy arany medálra.

Azt pedig nem adják ingyen. Kisgyermeki naivsággal és némi nagyképűséggel állt hosszú ideig a rendszeres sportolás lehetőségéhez, az alázat fogalma pedig ismeretlen volt számára. A dobogóig vezető út azonban anélkül végigjárhatatlan. Szüntelenül küzdeni, sokszor a játékokról lemondani, ha nincs kedvünk, akkor is edzeni, ez az, ami a tanulási folyamat elengedhetetlen része, és ez az, amit még csak ritkán tapasztalt.

Hazajön Apa. Megy az ígérgetés, fogadkozás: edzés rögbiért cserébe. Lezajlik az udvaron az őrült pontvadászat a hosszúkás labdával. Majd alapos bemelegítés. Felülés, fekvőtámasz, terpeszugrás. „Burpee nem lesz?” (felnőttől ezt ritkán hallani!). Aztán előkerül először a két kilós golyó. Egy kis swing, egy kis press. Mehet a retro diszkó zene, egyből csípőtekerés, vigyor. Óra indul, 15 perc jerk. Az első öt perc kész szenvedés. Nehéz a négyes golyó, lassú a haladás. Kipirult arc, bánatos mimikai rándulások, könny fátyolozta szemek. Hát, ebből nem lesz rekord!

Még pár perc, aztán a lebiggyedő száj kiegyenesedik, az arcizmok megszilárdulnak, a tekintet kitisztul, és az apjára szegeződik. Az addigi öt ismétlést felváltja a tíz, kézcsere előtt. Aztán hajrá! Óriási elszántság! 15 perc – 344 ismétlés. Az arcocskája két kis bíborpamacs, foghíjas mosolya fülig ér, izzadságtól párolgó teste hanyatt dől a szőnyegen. Megvan az a rekord, helyes technikával!

Pici pihenő után feláll, odamegy Apához, aki gratulál, és szorosan átöleli. Ebben a pillanatban benne van a világ összes szeretete, büszkesége, küzdelme és megkönnyebbülése. Fáradt tagocskáit megpihenteti apja izmos vállán és karjain, fejét lágyan a mellkasára hajtja. Együtt lélegzik be a katarzis borzongató fuvallatát. A küszöbről nézem őket, és büszkeség tölt el. Elém ötlik a pillanat, amikor a kettlebellezni akarás gondolata megfogant e gyermek fejében. Lengyelországban voltunk a világbajnokságon. Apa indult két versenyszámban, Marci és Anya szurkolt, üvöltve, lelkesen. Amíg Apa hangolódott a versenyre, Marci odament a bemelegítésre kijelölt területre, ahol a gyermekek belljei pihentek. Találomra felvett egyet, és elkezdett „elcézni”, majd szakítani.

A csarnokban hűvös volt és zsivaj, ő pedig csak nyomta kabátban, sapkában. Minden mozdulata laza, természetes. Ekkor vált világossá, hogy ő figyelemmel kísérte mindvégig a szülei edzéseit, a világversenyen az éremre hajtók küzdelmeit a páston. Ahogyan lengette a vasgolyót magába feledkezve, ragyogó szemmel, tudtuk, hogy a tanulás küzdelmes lesz ezzel az örökmozgó, szünet nélkül csacsogó, olykor akaratos fiúcskával. Ez ott csak játéknak tűnt. Akkoriban még mellékes volt, hogy az edzés során mennyire nehéz egyensúlyban maradni a talajjal és az idővel.

Azóta eltelt másfél év, az egykori óvodás már első osztályos nagyfiú, aki 344 ismétlésért megtanult koncentrálni, beosztani 15 percbe a rendelkezésre álló erőt, stabilan állni, és nem feladni. Legifjabb versenyzőként a Fit Garage-ban először mérettetett meg. A flight végén a szülői szívet pedig oly melegség árasztotta el, akár a lüktető vér, mely keresztüláramlik rajta.

Mi az, amit befektettünk? Fáradt pillanatok egy munkahelyi műszak vagy háztartási robotolás után, csendre és pihenésre vágyódva inkább vita és motiválás, egy kis nyaggatás, egy kis sértődés, némi zsarolás, majd jutalmazás. Mit nyertünk ezáltal? Egy büszke ölelésbe sűrített örömet, szeretetet, tiszteletet. Ahogyan a gyermekünk tisztel bennünket és a sportot, úgy tiszteljük mi is az ő nagy küzdelmét.

Szabó Ágota

By tom

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás